Várunk az Akciónapjainkra!

Valamikor 17 éves lehettem, amikor először tudatosult bennem, hogy mennyire szigorú vagyok magamhoz. Nemcsak arról van szó, hogy nem tetszett a hajam vagy hogy mennyit bénáztam matekórán. Hanem arról, hogy alapból azt gondoltam magamról: „nem vagyok elég jó”. Mintha ez lett volna az alapbeállításom. Aztán teltek az évek, és megtanultam valamit, amit mostanában próbálok tényleg gyakorolni: szeretni és elfogadni magam

Az iskolában sok minden történik velünk. Tanulunk, dolgozatokat írunk, barátkozunk, néha unatkozunk, néha izgulunk, és néha ki vagyunk bukva. Az információk állandó áramlása, a közösségi média térnyerése, az egzisztenciális bizonytalanság, a klímaszorongás, a tanulással és jövőtervezéssel kapcsolatos elvárások mind olyan tényezők, amelyek egyenként is megterhelőek, együtt viszont sok fiatal számára szinte elviselhetetlenné válhatnak. Ebben a bejegyzésben nem az a célom,

Őszintén? Én is folyton nyomkodom a telefonom. Reggel azzal kelek, este azzal fekszem. Ha van két perc szünet, előkapom. Ha unatkozom, TikTok, YouTube, Insta. És nem mondom, hogy ez mindig rossz – de néha azért elgondolkodom, mikor vált ez szinte kényszerré. Szerintem a legtöbben érezzük, hogy a képernyő már nem csak szórakozás. Néha már fáraszt, mégis nyomjuk tovább.Mert félünk lemaradni, unatkozni, kimaradni a