Az iskolában sok minden történik velünk. Tanulunk, dolgozatokat írunk, barátkozunk, néha unatkozunk, néha izgulunk, és néha ki vagyunk bukva.
Az információk állandó áramlása, a közösségi média térnyerése, az egzisztenciális bizonytalanság, a klímaszorongás, a tanulással és jövőtervezéssel kapcsolatos elvárások mind olyan tényezők, amelyek egyenként is megterhelőek, együtt viszont sok fiatal számára szinte elviselhetetlenné válhatnak.
Ebben a bejegyzésben nem az a célom, hogy pánikot keltsek, vagy túlzásokba essek. Inkább az, hogy rávilágítsak néhány olyan mentális kihívásra, amelyekkel sokan szembesülünk 16 és 25 éves koruk között – még akkor is, ha erről nem mindig beszélnek nyíltan.
A suliban nem csak az a lényeg, hogy megtanuljuk a matekot vagy az irodalmat. Legalábbis nem csak az. Itt vagyunk napi 6-7-8 órát, néha még többet is. Ez az a hely, ahol felnövünk, ahol emberek között vagyunk, és ahol megtanuljuk, hogy hogyan működik a világ. Legalábbis valahogy így képzelem.
De ha nem kérdezik meg, hogy mi mit érzünk, vagy mit szeretnénk, akkor az egész olyan, mintha csak „túl kellene élni” a napokat. Pedig lehetne másképp is. Például nálunk tavaly volt egy olyan ötlet, hogy legyenek tanórák közötti zenék. A DÖK-ben (diákönkormányzat) felvetettük, és először mindenki csak nézett. Aztán pár tanár mondta, hogy „hát jó, próbáljuk ki”, és képzeljétek, végül tök jól sült el! Még a szünetek is jobb hangulatban teltek.
Ez csak egy apróság, de pont ez a lényeg: mi tudjuk, hogy mire lenne szükségünk, mert mi éljük át ezt az egészet nap mint nap. Sokan azt hiszik, hogy a diákönkormányzat csak abból áll, hogy mikor legyen farsang meg sportnap. És igen, ezek is fontos dolgok, mert jó, ha van mit várni, ha van egy kis szórakozás is a sok tanulás között. De ennél több is lehetne.
Mi, diákok, tudunk arról beszélni, hogy mi stresszel minket, mi unalmas, mitől vagyunk idegesek, és mi az, ami miatt szeretünk bejönni. És ha van egy olyan közösség – mint a DÖK –, ahol ezeket megbeszélhetjük, és utána el is mondhatjuk a tanároknak vagy az igazgatónak, akkor az már egy lépés a változás felé.
Szerintem sok felnőtt nem hiszi el, hogy mi is tudunk komolyan gondolkodni, ötletelni, vagy akár véleményt mondani fontos dolgokról. Pedig tudunk. És ha valaki meghallgat minket, akkor sokkal jobban érezzük magunkat, mert azt érezzük, hogy számítunk.
Nálunk például az volt a legjobb érzés, amikor egy javaslatunk után a tanárok köszönetet mondtak. El sem tudjátok képzelni, milyen furcsa, de jó érzés az, amikor egy felnőtt azt mondja: „Ez egy nagyon jó ötlet volt, köszi, hogy szóltatok.” Olyankor tényleg azt éreztem, hogy van értelme DÖK-ösnek lenni.
Persze nem minden suliban ilyen egyszerű. Van, ahol a tanárok csak legyintenek. Vagy eljátsszák, hogy érdeklődnek, de aztán mégsem történik semmi. Ez csalódás tud lenni. De szerintem ilyenkor sem szabad abbahagyni. Mert ha mindig hallgatunk, akkor tényleg soha semmi nem változik.
Mi is tanulunk ebből. Megtanuljuk, hogyan kell érvelni, beszélni, másokkal együtt dolgozni. Lehet, hogy nem minden ötletünk jó, de az is tanulás, ha valami nem sikerül. Legalább megpróbáltuk.
És nem utolsósorban: ha most megtanuljuk, hogy a véleményünk fontos, akkor később, felnőttként is merünk majd kiállni magunkért. Ez szerintem az iskola egyik legfontosabb dolga lenne.
Írta: Papp Dorottya
